X.

– Tudhattam volna, hogy nagy szervező vagy, testvér – mormolta az Angyal, mialatt engedelmesen feltartott kézzel ment a Gad Cliff-i ház könyvtára felé –, de ma este tényleg formában voltál.

A bók teljesen őszinte volt. Mikor Simon Templar csapdába esett, szerette, ha ezt szépen dolgozták ki, önbecsülése kedvéért is; és amelyikbe most oly szelíd ártatlansággal belesétált, minden oldalról igen kielégítő példánynak látszott.

Olyan finom, egyszerű és lélektanilag vízmentes volt; ha már az ember a felépítését ismerte. Ő megtartotta első találkáját Brenda Marlow-val, amint azt mindenki sejthette. Persze gyanakodott az East Lulworth-i második légyott dolgában, mint azt szintén elvárták tőle. Csak gyanújának megerősítéséül fogadta Jopley figyelmeztetését a gépfegyveres társaságról, s ez természetes is volt. És a múlt éjjeli, Jopley-nek tett ajánlat még friss emlékével a többi már úgy ment, mint a karikacsapás. Oly tökéletesen félrevezették, hogy még Jopley jól színlelt vonakodása is – a csapdába vezetés előtt – tökéletes végső ecsetvonásként hatott. A jó csapdát az Angyal mindig személyes érdeklődéssel értékelte; s a csapdára a csapdában csak kellemes benyomással gondolhatott. Kijelentette, hogy bele fog harapni a csalétekbe, és valóban, minden felkínált horogba belekapott.

Simon elismerte ezt a tényt, és felhasználta következő kiindulópontul. Benne voltak a levesben, és még ha jó leves is volt, nem látta értelmét benne is maradni. Szenvedély nélkül vette számításba az esélyeket. Pisztolyaikat elvették, de a kis kését nem vették észre. Csak ezt az előnyt tudta a maga oldalán – ezt, és csak a saját gyors gondolkozóképességét, amivel most nem nagyon dicsekedhetett. Mégis, akárki ránézett volna, nem vette volna észre azt a komor koncentrálást, ami agyát vadul dolgoztatta, hogy kivezető utat találjon a helyzetből.

Azzal a gondtalan és zavartalan könnyed mosollyal nevetett Lasserre, amelyik akkor érte el tökélyét, ha leginkább sarokba szorították, és az ellene fordult esélyek csillagászati nagyságú számaira gondolni sem volt érdemes.

– Milyen érzés Nagyfőnöknek lenni? – kérdezte érdeklődve.

Lasser visszamosolygott rá, és kedves, kövér arca úgy fénylett, mintha frissen megdörzsölte volna.

– Sokat olvastam magáról – mondta –, és tudtam, hogy különösen ügyesnek kell lennem. Nem vagyok túl büszke ahhoz, hogy bevalljam, nem egy ötletet a maga eseteiből használtam föl. Mikor megtudtam, ki a mi tiszteletreméltó ellenfelünk, természetesen igyekeztem csalódást nem okozni.

– Nem is okozott – monda az Angyal szívélyesen. – Kivéve, hogy nagyobb kíséretet vártam volna.

Bocsánatkérő és kedves kritikával siklott végig tekintete a gyülekezeten. Lasser mellett csak Jopley és egy másik ember volt, valószínűleg a kapus. Zömök, vastag ember – fél szemén fekete kötés, arca borotválatlan, ami miatt szinte túl zordnak és sötétnek tűnt, ahhoz, hogy igaz legyen. Ott volt még Brenda Marlow is, aki utoljára lépett be a szobába, és az ajtó melletti karosszék karfájára ülve, olyan kifejezéssel figyelt a háttérből, amit az Angyal nem értett teljesen.

– Azt hiszem, elegen vagyunk – mondta Lasser tétován. Aztán Jopleyhez fordult. – Alaposan megmotozta őket?

Az ember megerősítően morgott egyet, és Lasser tekintete végigsiklott Peter Quentinen és Hoppy Uniatzon, hogy ismét megpihenjen az Angyalon.

– Letehetik a kezüket – mondta. – Így sokkal kényelmesebb. És foglaljanak helyet, kérem. – Szórakozottan megdörzsölte fülcimpáját, míg az Angyal megfordított egy széket, és kényelmesen keresztbevetve a lábát, leült. – Ah, ez a nagyobb kíséret… Igen. Gondoltam, hogy nagyobb felvonulást rendezek, de aztán mégis elálltam tőle. Tudniillik azért hozattam ide magukat, hogy többé-kevésbé magánügyekről beszéljünk, és úgy gondoltam, minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. Magának roppantul rábeszélő modora van, Mr. Templar, legalábbis Jopley szerint, és nem szeretem, ha tovább is kísértésbe ejtené alkalmazottaimat. Parancsol italt?

– Hogyne, köszönöm – felelte az Angyal udvariasan, és Lasser a borostás állú emberhez fordult.

– Hozzon italt, Borieff.

Simon elővette cigarettatárcáját, míg Borieff a könyvállvány melletti bárhoz ment, ahonnan előszedett egy palackot és egy szódavizes üveget.

– Egészen szégyellem magam – mondta az Angyal. – Már olyan sokat ittam a magáéból, és mégse kínáltam meg egyszer se.

– Két szállítmány, mi? – kérdezte Lasser széles, ragyogó mosolyával. – És a másik kocsi, a… hm… selymekkel. Igen, igen. Erről szeretnék beszélni magával. Ezeket természetesen vissza kell adnia, már amit nem használtak el belőle.

– Hoppy mindenesetre sokat pusztított – ismerte el Simon – de azért elég maradt. Milyen ajánlatot tud tenni?

Lasser megrázta fejét.

– Nem! – mondta keményen. – Nem tudok ajánlatot tenni. Egyszerűen vissza akarom kapni. Meg kell mondania, hogy hol akadhatunk rájuk. Ezért hozattam ide magukat.

– Mi az, hogy idehozatta őket? – kérdezte Brenda Marlow nyugodtan.

Annyira a háttérben volt, hogy a többi szinte megfeledkezett a jelenlétéről, és mikor megszólalt, ez olyan meglepő volt, mintha ott sem lett volna. Lasser pislogva fordult meg.

– Eh?

– Mit jelent az, hogy idehozatta őket? – ismételte a lány ugyanazon a nyugodt hangon.

Lasser megdörzsölte állát.

– Oh, igen – mondta. – Mármint hogy idehozattam őket. Igen. Nem mondtam meg magának – nem is akartam, hogy ők Lulworthnál tényleg találkozzanak az egyik emberemmel. Ez csak arra volt jó, hogy előkészítse a talajt Jopley mondanivalójához. Úgy rendeztem el az egészet, hogy ők idejöjjenek, tehát mondhatom azt is, hogy idehozattam őket.

– Értem – felelte a lány ártatlanul. – Szóval én csak mint csalétek szerepeltem.

Lasser széles mosolya nem ingott meg.

– Ezt nem mondanám, kedves. Nem. Egyáltalán nem. Félig sem játszotta volna olyan jól a szerepét, ha nem hitt volna benne. Csak könnyebbé tettem a dolgot a maga számára. – Ismét a füle után kapott, aztán kivette óráját, ránézett, visszarakta zsebébe és fürge elhatározással megdörzsölte kezét.

– Nos, Brenda, most ideje, hogy induljon. Ne felejtse el, hogy egy órára Londonban kell lennie.

A lány válla kissé megmozdult.

– Az új Lagondában három óra alatt könnyedén ott lehetek – mondta lassan. – És minthogy már itt vagyok, szeretném látni, hogy megy az üzlet.

– De időt kell számítani az esetleges akadályokra. Ha defektet kap…

– Nem akarja, hogy itt maradjak?

Az Angyal visszatartotta lélegzetét. Finom feszültség lebegett a szobában, amit ezelőtt nem lehetett érezni, még a jelenlevő tüzérségi fegyverek mutogatása ellenére sem. Az Angyal természetfelettien éles érzékei számára azonban fellelhető volt Jopley elkomorodásában, Borieff kemény ridegségében, és még Lasser terjengős mosolyának odafagyott intenzitásában is.

És csak egy magyarázata lehetett. Azt jelentette, hogy az a vad ötlet, ami idejövet eszébe jutott, igaznak bizonyult, bár akkor már nem volt rá idő, hogy közelebbről megvizsgálja; – hogy Brenda Marlow ellentmondásai a helyükre illettek, és nem volt rá szükség, hogy tovább is Lucrezia Borgia és Messalina-szerű hasonlatokat használjon. Ez az érzés különös megnyugvást és könnyedséget adott, bár nem javított semmit a helyzetén. Még rosszabb dolgokra is számíthatott, mint Lasser, Jopley vagy Borieff kegyelmére, és Simon Templar saját következetlen logikájában a lány, akinek őt előbb hitte, az előző csoportba tartozott.

– Ezt nem mondtam – válaszolta Lasser szívélyesen. – Nem. Persze, hogy nem. De azt a – hm – borítékot át kell adni, és ez eléggé személyes ügy…

– Nem tartozik mindannyiunkra?

Az Angyal fölemelte poharát, és mély megelégedettséggel ivott.

– Lasser komrádnak külön nézetei vannak arról, hogy ki miben van érdekelve, kedves – jelentette ki. – Mint például az a Pargo-dolog. Fogadok rá, nem mondta meg magának, hogy Pargót halálra kínozták és aztán az ajtóm elé…

Borieff ökle az Angyal fejének vágódott, és a pohár szilánkokra zúzódott az asztal szélén.

Simon izmai azonnali visszahatásra gyűltek össze. De ahogy Borieff revolverébe nézett, lassan ismét elernyedt. Épp olyan lassan kivette a zsebkendőjét és letörölt néhány italcseppet a kabátjáról.

Az összetört üveg csattanása után rövid, de mély csönd állott be. És aztán Lasser megszólalt; s a szeme már csak vékony hasítéknak tűnt kövér arcán.

– Kötözd meg őket – mondta, és míg Jopley és Borieff engedelmesen megmozdult, a pillanatnyilag eltűnt mosoly ismét visszacsúszott ruganyos szájára. – Sajnálom, Templar, de rendesen kell viselkednie. Nem szabad ilyen dolgokat mondania. Most már az eszmecserénk további részeiben csak akkor szólaljon meg, ha kérdezik, különben olyasmit fogok tenni, amit magam sem szeretnék.

Simon a lányra nézett.

– Látja, milyen érzékeny? – mondta lassan. – Nem tudom maga mennyire ismeri a bűnös lelkiismeret szavát…

A szeme sarkából látta, hogy Lasser mutatóujja meggörbül a ráirányított fegyver ravaszán, de volt eset, mikor az ilyen kihívás csak mély megvetést váltott ki az Angyaltól, ami szinte már őrültségszámba ment. Hogy mi történt volna, ha tovább is folytatja a mondatot, arra hidegvérrel gondolni sem akart, de mielőtt többet tudott volna mondani, a lány előrelépett.

– Hagyja csak őt, Lasser. Engem más érdekel. Mi történt Pargóval?

– Kanadába küldtük, ahogy mondtam magának – válaszolt Lasser durván. – Csak nem hisz a fickó gaz állításainak?

A lány sötétszürke szeme váratlanul érett megfontolással szegeződött rá.

– Azt hiszem, amit látok. És láttam, hogy Borieff megütötte. Ez jobb felelet volt, mint a magáé…

A lány kinyitotta táskáját, mialatt beszélt, de Lasser hirtelen megakadályozta, oly gyorsan és meglepően, ami szinte rettenetes volt ebben a kövér emberben. Ökle kiütötte a táskát a lány kezéből, aztán elkapta csuklóját.

– Nem szabad beleavatkozni ilyen dolgokba, – mondta mosolyogva. – Persze, hogy nem mondtam meg mindent, hisz ez magának nem is tetszett volna. De véget kellett vetnünk Templar működésének, és ez már nem a maga dolga, hacsak azzá nem akarja tenni. – Az Angyalra nézett vállán keresztül. – Meg fogja mondani nekem, hova tették azt a három kocsit – és tudja miért? Mert elkülönítve három szobába viszem magukat, és a magam módján fogom feltenni a kérdéseket. Ha pedig mind ugyanazt válaszolják, akkor tudni fogom, hogy nem hazudnak!